Vidék HangjaiA szomszédunkban zajló véres konfliktus huzamosabb ideig is elhúzódhat – már csak azért is – mert az oroszok soha nem rövidtávra terveznek. Erről is ír olvasóinknak Dr. Leba József történész.
Az elmúlt néhány hónapot sok szempontból tematizálta az Európa területén kitört fegyveres
harc, amely a második világháború utáni időszak legsúlyosabb és legkiterjedtebb területű
küzdelmévé kezd eszkalálódni a szemünk láttára. A Nyugat narratíváját minden nap láthatjuk,
a propaganda folyamatosan ömlik, de az orosz oldal szemszögét mintha nem akarnák kicsit
sem megmutatni, pedig a tények megismeréséhez hozzá tartozik, az „audiatur et altera pars”
elve, (a.m. „hallgattassék meg a másik oldal”). Nem csak a Nyugat, annak érdekei és
véleménye létezik a világon, van más is a földön. Ennek egy részét szeretném most
bemutatni.
Amikor az orosz sereg megtámadta Ukrajnát sokan „villámháborút” emlegettek, majd mivel
ez nem hozott gyors eredményt, úgy vélték, az oroszok gyengék és a háború hamarosan
véget ér. Ez hatalmas tévedés. Valóban az oroszok az összecsapás első szakaszában
megpróbálták rövid úton megdönteni az ukrán kormányt, azonban mikor kiderült, hogy ez
nem fog sikerülni, a hosszú távú tervek kerültek elő. „Egyetlen haditerv sem éli túl az
ellenséggel való találkozást”, mondta Moltke még a XIX. században. A Kreml tehát elővette b,
c, d és egyéb terveit. Az oroszok soha nem rövidtávra terveznek. Érdemes visszatekinteni
néhány korábbi konfliktus időtartamára.
A nagy északi háború, mely felölelte Nagy Péter cár (1682-1725) uralkodásának jelentős
részét, 1700-ban tört ki és egészen 1721-ig tartott. A folyamatos küzdelembe az oroszok nem
fáradtak bele, óriási ember és anyagi áldozatok árán, de végül legyőzték a kor nagyhatalmát,
Svédországot. A diadal eredménye közismert, a harcok során elhódították a svédektől azt a
Baltikumban, a Néva torkolatánál található földterületet, melyen megépítették második
fővárosukat, Szentpétervárat, és ez által kijutottak a Balti-tengerre, mely közvetve lehetővé
tette számukra az ún. „meleg tengerekre” való kijutást. A jelentős orosz pozícióerősödés
része volt az is, hogy a lett és észt területeket Livónia néven szintén ekkor szerezték meg. A
harcok lezárultát követő második hónapban Nagy Péter felvette az imperátor címet. Fontos
megemlíteni, hogy a nagy északi háborúban Oroszország ellenfele nem csak Svédország volt,
hanem a hosszú harccselekmény sorozatok alatt Lengyelország, Szászország, Dánia és egy
időben a Török Birodalom is. Hosszan, kitartóan és sikeresen küzdöttek több erős ellenféllel
szemben is.
Nem ez volt azonban az egyedüli eset, mikor Oroszország elhúzódó fegyveres konfliktusba
került. II. Katalin cárnő (1762-1796) uralkodása alatt zajlott a Fekete-tenger északi
partvidékének és a Krím félszigetnek a megszerzése. Az ellenfél ezúttal a Török Porta volt,
amelyet csak két hosszú háborúban sikerült véglegesen legyőzni. Az első felvonás 1768-tól
1774-ig tartott, melyben az oroszok győzelmet arattak. A törökök azonban nem adták fel,
hanem megkísérelték visszaszerezni az elveszített területeket. A kiújult konfliktus 1787-1792
között zajlott és az Oszmán Birodalom számára katasztrofális vereséggel végződött. A
küzdelmet lezáró Jászvásári béke megerősítette Oroszország Dominanciáját a
Fekete-tengeren, a törökök formálisan is elismerték a Krím, valamint a Dnyeszter és a
Déli-Bug közötti terület átengedését az oroszoknak. Itt újabb tengeri kijáratot szerzett
Oroszországnak a cárnö, ezúttal kijutottak a Fekete-tengerre.
A fentebb említett két esemény azonban, bár szintén évekig tartott, hosszúságát tekintve,
teljesen eltörpül az orosz-perzsa háborúk eseménysorozata mellett. A nagyhatalommá váló
Oroszország és a regionális szinten mindig is jelentős szerepet játszó Irán ugyanis 1651 és
1828 között, tehát majdnem kétszáz éven keresztül, igaz kisebb-nagyobb megszakításokkal,
de szinte folyamatosan tusakodott egymással a Kaukázus birtoklásáért. Ez a szinte végtelen,
valójában öt nagyobb háború köré csoportosítható konfliktus sorozat végül oda vezetett,
hogy az 1828-as Türkmencsayi szerződésben Perzsia még a Kaukázus déli oldalán is kénytelen
volt területeket átengedni Oroszországnak. Így került orosz fennhatóság alá Örményország és
Azerbajdzsán is (, miközben Grúziát, Dagesztánt és egyéb, a Kaukázus északi oldalán található
területeket a perzsák már korábban elveszítettek).
Látható tehát, hogy az orosz állam számára az elhúzódó küzdelem nem újdonság. Nem
sietnek sehová, más a mentalitásuk, mint a Nyugatnak, reméljük, hogy a háború hamar véget
ér, de ez semmiképpen sem a miatt lesz, mert Oroszország elgyengül, belülről összeroppan,
vagy kifogy a készletekből bármilyen értelemben. (A háborút Oroszország az emberveszteség
miatt sem fogja abbahagyni. Ez eddig sem volt rájuk jellemző, elegendő a második
világháború küzdelmeire gondolni, például a sztálingrádi csatára, ahol az emiatti
meghátrálás, mint opció, szóba sem került.) A világ legnagyobb területű országát sarokba
szorítani komolytalan gondolat. Mit vesz el az oroszoktól a Nyugat? Nem lesznek nyugati
cégek és termékek az Orosz Föderációban? Nem lesz Iphone és McDonald’s náluk?
Majdnem mindent meg tudnak oldani belső forrásból, az a valóban kevés dolog, ami pedig
esetleg belföldön nem fellelhető, (mikrochipek,) beszerezhető a keleti oldalon. Kína, vagy
egyéb országok, amelyek szintén nem érdekeltek a Nyugat dominanciájának fenntartásában,
bármit eladhatnak Oroszországnak. De ez már gazdasági kérdés, bár az anyagcsata is lehet
döntő.
Ennek a háborúnak a valószínű vesztese a globalizáció lesz. A világjárvány által alaposan
megtépázott ellátási láncok az elhúzódó harcok miatt tovább gyengülnek, a világgazdaság
erőközpontok köré alakul lassanként, erősödő törésvonalak alakulnak ki, a szövetségi
rendszerek láthatóbbá válnak várhatóan az elkövetkező időszakban, ha az orosz-ukrán
háború elhúzódik.
Dr. Leba József
Borítókép forrása: Telex videó
6351 olvasónk látta
