Menü Bezárás

Hogyan válhat pokollá az ígéret földje, avagy a méhek pusztulásának szomorú tanulságai

A teremtés koronája számtalanszor esett már abba a hibába, hogy a saját jelentőségét túlértékelve alábecsülte a természet erőit, pedig a létért folytatott küzdelem könyörtelen világában, a kiszavazó-show vesztese, saját életével fizet. Az evolúció útvesztőjében eltűnt fajok szavai nem hallatszanak át a túlvilágról, hogy figyelmeztessenek, nincs második dobás! Ki nem képes mások kárán tanulni az bizony feledésre van ítélve.

Ha elpusztulnak a méhek, azt az emberiség maximum 4 évvel éli túl, hangzik a híres mondat, melyet sokan Albert Einsteinnek tulajdonítanak. Bár a megállapítás némileg túlzó, és az is valószínű, hogy Einstein maga sohasem mondott ilyet, de tény hogy a méhek eltűnése beláthatatlan következményekkel járna az egész emberiségre. A méhészeti termékek kiesése önmagában még nem lenne tragédia, de megporzók híján asztalunkról a méz mellett eltűnne többek között a zöldségek és gyümölcsök nagy része, eltűnnének a virágos növények, de búcsút mondhatnánk a cukornak az olajnak, és számos állati terméknek is, melyek közvetetten függenek a méhek megporzó tevékenységétől. Egyetlen mentsvárunk talán az lehet, hogy az emberiség legfőbb táplálékforrását biztosító gabonafélék megporzása, (szélporozta növények lévén) nem függ eme hasznos rovaroktól. Nem kell Einsteinnek lenni ahhoz, hogy belássuk, a méhek eltűnése alapjaiban rajzolná át a teljes földi ökoszisztémát.

Bár ma még mindenhol láthatunk méheket, ahogy virágról virágra járva, apadhatatlan szorgalommal gyűjtik a virágport színes kosárkáikba, de az utóbbi évek híradásaiból egyértelműen látszik, hogy az emberi tevékenységnek hála százmillió éves!!! történelmük legnagyobb krízisét élik át. Vezeték nélküli internet, növényvédő szerek, szúnyogirtás, ismeretlen kártevők behurcolása csak néhány azok közül a kihívások közül, melyekkel, nap mint nap meg kell birkózniuk, s hogy lássuk mekkora a baj, gondoljunk abba bele, hogy idén tavasszal, csupán néhány hónap leforgása alatt elpusztult az észak amerikai méhek 43%-ka!

A fentiek tükrében nem meglepő tehát, hogy az utóbbi években egyre intenzívebben vizsgáltuk a méhek életének minden apró rezdülését. Számos mélyreható tanulmány született, melyek betekintést engedtek méheink hétköznapjainak legmélyebb bugyraiba. Ismerjük társas szokásaik genetikai hátterét, megtudtuk, hogy a jelentős különbségek ellenére egyetlen dologban mégis rendkívül hasonlóak vagyunk. Bár közvetlen rokonainkhoz a főemlősökhöz hasonlóan a méhek között is akadnak szép számmal k magányosan vagy kisebb csoportokban élő fajok, de Zümmögő szőrös kis barátunk (Apis mellifera L.) az államalkotó rovarok családjába tartozik, hozzánk hasonlóan összetett, nagy egyedszámú társadalmakban él. A méhek állama hozzánk emberekéhez hasonlóan eltérő morfológiájú, és eltérő feladatokra szakosodott egyedek közössége, melyeket a közös származás, a szoros genetikai rokonság köt össze.

Egyetlen apró jellemvonás, mely az ismert világ legsikeresebb élőlényei közé emelt bennünket. Az élővilágban egyedülálló módon* vagyunk képesek arra, hogy a közösség érdekeit személyes érdekeink fölé helyezve, önzetlenül viselkedjünk honfitársainkkal, ha kell a létfenntartás ösztönét felülírva, életünk árán is védelmezzük a hazát.

Méheink sikere kizárólag abban rejlik, hogy kategorikusan használják a Mi, és az Ők fogalmát, míg saját „honfitársaikkal” szemben mindig segítőkészek, az idegeneket szándékuk alapján ítélik meg. Aki nem jelent veszélyt a közösség tagjaira, az gondtalanul járhat, kelhet körülöttük, viszont akiben a legcsekélyebb negatív szándékot vélik felfedezni, azt együttes erővel támadják meg, s így olyan ragadozóktól is képesek megvédeni társadalmukat, melyek ellen külön-külön, a legcsekélyebb esélyük sem volna.

Ez a szakszóval csak altruizmusnak (a közösség tagjaival szembeni önzetlenség) nevezett viselkedésforma teszi lehetővé, hogy az élőlények nagy egyedszámú „államokban” éljenek együtt, s egymással együttműködve teremtsék meg a közös jólét feltételeit.  

A számos kutatás, egyvalamire szintén rávilágított. A közös jellemvonások eredményeképpen méheinknek ugyanazokkal a társadalmi problémákkal kell megküzdeniük, melyek a mi hétköznapjainkat is megkeserítik, ezért történetük tökéletes modellül szolgálhat(na), az összetett társadalmakon belüli érdekellentétek tanulmányozásához. Ha létezik a faj a földön, mely az embernél is nagyobb veszélyt jelent a méhek jövőjére, az a méh maga, „méh a méhnek legnagyobb farkasa”. S bár a méhek tragédiája mindnyájunk számára tanulságul szolgálhatna, megmutatva a társadalmainkban zajló folyamatok eredőjét, de vajon mi, a komplex gondolkodásra egyedülálló módon képes Homo sapiens, vagyunk-e elég okosak ahhoz, hogy más kárán tanulva változtassunk saját végzetünkön? Vagy törvényszerű, hogy mi gyermekeinknek is pusztulnia kell ahhoz, hogy néhány túlélő, kárukon tanulva megtalálja a fennmaradáshoz vezető utat? Nézzük, mit is tanulhat(un)nánk szorgos kis barátainktól.

Igaz történetünk egyik főszereplője a középafrikai tarka méh (Apis mellifera scutellata) az egyszerűség kedvéért a továbbiakban csak közép afrikai méh, mely küllemében és viselkedésében leginkább hasonlít a mi mézelő méhünkre (Apis mellifera carnica). A közép afrikai rassz, mely a legelterjedtebb Afrikában, világos színezetű, még európai rokonánál is nagyobb, több tízezres egyedszámú államokat alkot. Mézből és virágporból is nagyobb készleteket halmoz fel, jobb beporzó, de viselkedését tekintve vadabb természetű. Nagyobb távolságból, intenzívebben támadja a fészek közelébe merészkedő nagytestű emlősöket, de szívesen támad meg és foszt ki más, békésebb természetű méh családokat is. Az ő egyenes ági leszármazottai a méltán hírhedté vált gyilkos, vagy ahogy Dél-Amerikában hívják őket (nem véletlenül) az ördög méhek, melyek hatalmas területeket hódítottak meg az amerikai kontinensen, az ottani méhészek legnagyobb bánatára.

A közép afrikai méhek államberendezkedése szintén a mi méheinkéhez hasonló, mondhatni konzervatívok, vagy megrögzött monarchisták. Az állam központi figurája az anya, vagy királynő, akinek a tulajdonságai a közeli rokonság révén az egész állam viselkedését meghatározzák. Lustább királynőnek az alattvalói is lustábbak, a harcias természetűeké pedig harciasabbak. Az állam méretét ennélfogva jólétét is a királynő határozza meg, ő, mint az állam egyetlen szaporodni képes egyede „dönti” ugyanis el, hogy az év melyik szakaszában mekkora élelmiszerkészlet mellett hány utód szülessen. Ő „dönt” abban is, hogy az államból mikor váljanak ki kisebb csapatok, melyek egy új, a családból származó ifjú királynővel kiegészülve a közelben új államot alapítsanak. Azt is ő határozza meg, hogy mikor jött el az ideje egy újabb vezetőválasztásnak, mikor az állam a régi helyére az újszülöttek egyikéből új királynőt nevel.

Az állam zömét a dolgozók adják, akik bár küllemre nagyon hasonlóak, de életútjuktól függően más – más belső szerveik fejlettek más feladatokra szakosodtak. A főbb feladatkörök az utódok dajkálása (dajkák), a lárvák bölcsőjéül és a felhalmozott méz is virágpor tárolására szolgáló lépek építése és karbantartása (kaptárszolgálatosok). Az állam többi egyedét, és a felhalmozott táplálékkészletet vadul védelmező, harcias (őrök), és végül a természetben oly gyakran látott, virágport, vizet vagy nektárt keresgélő gyűjtők, vagy (kijárók). Az államon belül mindenki pontosan tudja, hogy mi feladata, mindenki elfogadja a gének által rákényszerített szerepet. Nincs lustálkodás, nincs veszekedés, nincs irigység. Mindenki azzal foglalkozik, hogy a ráeső feladatot a lehető legtökéletesebben végezze, mert ösztöneik azt súgják nekik, hogy ez a jóléthez vezető legrövidebb út, a közös siker elengedhetetlen feltétele.

De hogy a történet kerek legyen, él Afrikában egy másik rassz is, mely a többieknél sokkal liberálisabb szemléletű. Az Apis mellifera capensis, vagy fokföldi méh, az afrikai kontinens legdélibb csücskében őshonos, ahol kis, néhány ezres kolóniákat alkotva éli mindennapjait. A fokföldi méhek, megunva a diktatúra ridegségét továbbléptek, és megalkották a méhek társadalmának sajátos változatát, a liberális monarchiát. A fokföldi méhek, kolóniájában ugyanúgy megvannak a különböző morfológiájú alakok, de egyedei nem törődik bele a gének által számukra kijelölt sorsba, az egyén szabadságát előtérbe helyezve mindenki azt csinálja, amihez leginkább kedve telik. Ne legyen senki számára meglepő, hogy az egyedek mindegyike királynőként szeretne élni, s ehhez egy genetikai csavar biztosítja is a nem(kaszt)átalakító műtét lehetőségét.

Bár a fokföldi méheknek is van királynőjük, szerepe csak formális a kolónia életében. Bár az utódok zömének továbbra is ő a genetika anyja, alattvalói az egyéb munkák rovására alkalmanként a királynőhöz hasonlóan petéket raknak, hogy saját utódokat hozhassanak létre, és mindenki dolgozó arra törekszik, hogy a következő királynőválasztáskor, az ő utódja legyen majd az állam választott új királynője.

A fokföldi méh vitathatatlanul szabadabb, s emberi szemmel vizsgálva sok szempontból teljesebb életet él, mint konzervatív rokonai, de mivel kegyetlen világunkban semmi nem adnak ingyen, a szabadosság árát sajnos neki is meg kell fizetnie. Kolóniái kisebbek, rendezetlenek, s mivel az utódok száma nincs arányban a begyűjtött táplálék mennyiségével, a fokföldi méh sokszor nyomorog. Kolóniáiban nem ritka a nélkülözés, és a kannibalizmus, dolgozóik alkalmanként megeszik egymás, és a királynő petéit, így biztosítva a nagyobb esélyt, saját utódaik számára, a szűkös körülmények közötti életben maradáshoz.


Emberi megfelelőikhez hasonlóan, a liberális méhek sem szeretik a nyomort, s más méhekkel ellentétben nem ragaszkodnak saját hazájukhoz, saját közösségükhöz. A pretoriai egyetem kutatói már a 80-as években megfigyelték, hogy a fokföldi méhek sötét színű dolgozói, megunva a liberális világ nyújtotta erkölcsi felsőbbrendűségi érzést, „hol a megélhetés ott a haza” elvén megpróbálnak bekéredzkedni más, a környéken található konzervatív államokba, majd a diktatúra sötétjében terjeszteni sajátos értékrendjüket. A környékbeli méhek persze jól ismerik a fokföldi méhek effajta szokását, s azonnal támadólag lépnek fel ellenük, amint a kaptár közelébe merészkednek, ezért ritkán járnak sikerrel.

A kutatók, felismerve a helyzetben rejlő veszélyeket, óvva intettek, egy esetleges ember által közvetítette találkozástól más, nem itt élő méhekkel, ugyanis tudták, az önző viselkedésforma komoly problémát jelenthetne mindazoknak a méhcsaládoknak, akik korábban nem kerültek kapcsolatba vele, így nem is lehetnek felkészülve, a liberalizmus bújtatott „előnyeire”.

Ma már tudjuk, aggodalmuk nem volt alaptalan. Történt ugyanis, hogy a dél afrikai almatermesztők látván, hogy őshonos méheik kis egyedszámú kolóniái alkalmatlanok a nagykiterjedésű ültetvények beporzására, a nagyobb termés érdekében északabbi régiókból származó méhészeket kezdtek alkalmazni. A sikeres együttműködésből származó extra profit lehetősége újabb kalandorokat csábított délre, köztük olyanokat is, akik a szezon végén méheikkel együtt visszautaztak az északi régiókba. Egyikük kaptárjában bizony már ott utazott az első agitátor, aki olyan szociális forradalmat indított el, ami számunkra emberek számára is örök tanulság lehet(ne).

Az esetet követő 2. évben északon 50.000 méhcsalád pusztult el, ugyanazokkal a látványos, egyértelmű tünetekkel, s bár a pretoriai kormány azonnal szigorú karantén intézkedéseket rendelt el, beleértve az érintett méhcsaládok azonnali megsemmisítését a „forradalom” azóta is megállíthatatlanul terjed, elsöpörve minden „konzervatív nemzetállamot”. Mára 4 Magyarországnyi területen hozott éhínséget, nyomort és pusztulást, s ha nem sikerül megállítani, fennáll a valós veszély, hogy az afrikai kontinensről elterjedve az egész földről eltörli a méheket, s mind azt, amit nekik köszönhetünk.

Hála a pretoriai és a sidneyi egyetem munkatársainak, akik behatóan tanulmányozták a liberális viselkedésforma minden alapvető jellemvonását, a kialakulástól a végkifejletig, mára pontos képünk van a teljes folyamatról, s annak egyértelmű következményeit látva levonhatjuk az általános konzekvenciát, amely nem csak méheinket, de gyermekeink jövőjét is megmentheti. Munkájuk egy olyan viselkedésmintázatról rántotta le a leplet, melynek felbukkanása a jóléti társadalmakban törvényszerű, s melyet Benjamin P. Oldroyd, a Sidney egyetem professzora, a jelenséget leíró publikációjában, a kísérteties hasonlóságok miatt, csak szociális ráknak nevez. Ahol felüti a fejét, ott természetéből adódóan nyomort és pusztulást hoz, minden korábban virágzó közösségre. Az afrikai méhek jól szervezett államai, melyek 100 millió éves dicső múltat tudhatnak maguk mögött, úgy roppannak össze a liberalizmus súlya alatt, mint a 2. magyar hadsereg 43 telén a Don kanyarban. S mindez, mindössze néhány generációval azután, hogy a közösségben az első liberális dolgozó megjelent.

De vajon miért ilyen veszélyes a liberalizmus? Miként árthat egy eszme, mely mindössze szabadabb, teljesebb, és „boldogabb” életet biztosít a társadalmat alkotó egyedek számára? Hogy hozhat mégis pusztulást a teljes közösségre? Hogy választ kapjunk, vizsgáljuk meg mi is tüzetesen a teljes folyamatot lépésről lépésre.

Mikor az első fokföldi dolgozó, leszáll az afrikai méhek kaptárának kijárójára, a honiak barátsággal fogadják. Az őrök, akik veszély esetén azonnal támadásba lendülnek, és agyonszúrnak minden idegent, aki megközelíti a bejáratot, esetünkben nem lépnek fel támadólag, sőt, szinte üdvözlik az idegent. Ösztönös cselekedet ez. Genetikailag kódolt jóhiszeműség, mely évmilliók során alakult ki a méhek őseiben. Ösztön, mely a hasonlóakkal szembeni jóindulatra sarkall, így biztosítva a közösség tagjainak szoros együttműködését, de mindemellett azonban halálos veszedelem is, mert kiszolgáltatottá tesz a belső ellenséggel szemben. Az ellenséggel, mely testvér képében érkezik, aki nem hajlandó alávetni magát azoknak a közösségi szabályoknak, mely a jólét feltételeit lehetővé tette. A jó tett helyébe jót várj elvre, mely évmilliókon át jól működött, méhünk ez egyszer bizony csúnyán ráfizet.

A befogadott dolgozó, kezdetben épp úgy viselkedik, mint a többiek. Miután jól belakott az afrikaiak által felhalmozott mézből és virágporból, tevékenységet keres magának, melyet az afrikaiak dolgozóihoz hasonlóan végez. A jóltápláltság azonban olyan változások indít el testében, melynek eredményeképpen egyre, és egyre kevesebb energiát fordít a közösség számára hasznos tevékenységre, s helyette olyat dologba kezd, mely a méhek társadalmában példanélküli. Elkezd petéket rakni. Olyan petéket, melyekből egy hónappal később, hozzá hasonló fokföldi dolgozók kelnek majd ki, s ők, mivel tulajdonságaik megegyeznek a genetikai anyjukéval, szintén így cselekszenek. A sokezres közösségnek persze eleinte meg sem kottyan a néhány potyautas szükségleteinek előteremtése, azonban ahogy hónapról hónapra egyre nagyobb számban bújnak elő a sejtekből a sötét színű fokföldi dolgozók, az élet a kánaánban is kezd megváltozni.

A lárvák számának növekedése, a tartalékok apadását eredményezi, amire az „őshonos” dolgozók intenzív gyűjtéssel reagálnak. Egyre több afrikai dolgozó hagyja ott a kaptárszolgálatos tevékenységet, s indul virágot keresni, hogy előteremtse a napi betevőt. Helyüket a kaptáron belül a fokföldi dolgozók veszik át, de a lépekből, melyek más kaptárakban csordultig vannak mézzel és virágporral, éhes lárvák tömegei kandikálnak kifelé, várva a gyűjtésből hazatérő afrikai dolgozókat.

Hiába az önfeláldozás, hiába a megfeszített munka, a matematika törvényeit a legnagyobb jó szándék sem képes felülírni. Bár a méhcsalád minden körülmények között a fennmaradásra törekszik, ennek hatalmas ára van. A középafrikai méhek, a néhány hónap leforgása alatt rabszolgává váltak saját hazájukban. Csak úgy tudják a királynő és saját gyermekeik mindennapi betevőjét előteremteni, ha születésük pillanatától azonnal gyűjteni indulnak, s egy másodpercre sem pihennek meg addig, míg valahol a mezőn, utol nem éri őket a végelgyengülés.

Az ember azt gondolná, hogy ez az állapot ideális a jövevények számára. A házigazdák önfenntartó ösztöne, olyan jólétet biztosít, melyben korlátok nélkül hódolhatnak a közösség számára haszontalan tevékenységüknek, de közben részesülnek mindazokból a javakból, mely az őslakosok áldozatos munkájának a gyümölcse. Az önzés azonban nem előrelátó fogalom. Mindig és mindenhol a legnagyobb pillanatnyi haszonra törekszik, bízva abban, hogy a közösség többi tagja, majd csak kiküszöböli valahogy, az általa okozott hiányt a közösben. Ekkorra azonban, fokföldi méhünk legnagyobb pechére, a közösségben több tízezren gondolkodnak, pontosan ugyanígy. Önzésüknek köszönhetően a közösség lassan, de biztosan a pusztulás felé sodródik, közeleg ugyanis a pillanat, mikor a méhek, az emberi társadalmakhoz hasonlóan, új vezetőt választanak a kolónia élére.

Ilyen esemény a méhcsalád életében rendszerint 3-4 évente történik, általában akkor, mikor a királynő elöregszik, és nem képes hiánytalanul ellátni feladatait. A dolgozók, érzékelvén az egyensúly felborulását, a legfiatalabb lárvák közül néhányat az első pillanattól kezdve különös bánásmódban részesítve királynővé nevelik, hogy egyikük majd a trónt elfoglalva, újabb virágzó periódust hozhasson a közösség életébe.

A liberalizálódó államban ez a megszokottnál jóval korábban következik be. Az egyre rosszabb körülmények között tengődő dolgozók, a nélkülözés hatására olyan feromonok termelésébe kezdenek, mely gyökeresen megváltoztatja a közösség tagjainak viselkedését. Királynőjükkel egyre ellenségesebben viselkednek, abbahagyják táplálását, közben a legfiatalabb lárvák sejtjei köré anyabölcsőket építenek. Az anyabölcsőben lévő lárvákat, garatmirigyük speciális hormonokat tartalmazó váladékával táplálják, melyek ezáltal dolgozók helyett hercegnőkké fejlődnek, s kikelés után megküzdenek a trónért, mely időközben megüresedett. Történik ugyanis, hogy a kampány hevében a dolgozók, még az első hercegnő kikelése előtt ledöfik tulajdon anyjukat, korábbi „vezetőjüket” hogy szabad utat biztosítsanak egy új kezdetnek. De vajon milyen kezdetnek?

A liberálisok részéről az lenne az ésszerű döntés, ha az új királynő is konzervatív lenne, fenntartva egyensúlyt eltartók és eltartottak között, azonban az önzés, felülírja az ésszerűséget. A kutatók megfigyelték, hogy a liberális honfoglalók a „kampányidőszak” során ösztönösen törekszenek, arra, hogy az új királynő, mindenképp az ő faj(elv)társaik közül kerüljön ki, így biztosítva a konzervatívok feletti teljes dominanciájukat.

A liberálisok csak akkor lehetnek biztosak a választási győzelmükben, ha úgy módosítják a szabályokat, hogy az ellentábor lehetőleg ne is állíthasson jelölte, s a hatalomért folytatott küzdelemben, bizony még a gyermekgyilkosságtól sem riadnak vissza. Mivel az anyabölcsőkben egyaránt előfordulhatnak liberális lárvák, de a befogadó állam királynőjének utódai is, ezért a fokföldi dolgozók egy aljas trükkhöz folyamodnak. Mivel nem tudják megkülönböztetni egymástól, egy óvatlan pillanatban etetést imitálva felfalják a bölcsőkben fejlődő védtelen lárvákat, s helyette új petét illesztenek a táplálékkal teli bölcső fenekére, amelynek származása így „politikai identitása” sem lehet kérdéses.

Ilyen előnytelen versenyben a házigazdák utódainak nem terem sok babér, csodaszámba megy, ha egy – egy közülük túlélve a lárvakort, részt vehet a trónért folytatott küzdelemben. S ha így is történik, kicsi a valószínűsége, hogy a nagyszámú liberális jelölt mindegyikén felülkerekedve, ő lehessen a közösség vezére, az elkövetkező években.

A befogadóknak bizony hamar befellegzik. Nem voltak képesek megállítani a liberalizmus terjeszkedését, s eljött a végelszámolás, mikor meg kell fizetniük a naivitásuk kegyetlen árát. Sorra hullanak el az állam jólétének fenntartásáért folytatott küzdelemben, de helyükre már nem érkezik utánpótlás. A közösség újonnan megválasztott liberális királynője, már kizárólag olyan petéket helyez a bölcsőkbe, melyekből, csak saját boldogulásukkal törődő, önző egyedek kelnek ki. A liberalizmus legyőzte a konzervativizmust, mert annak nem volt eszköze ellene.

Azonban a liberálisok sem élvezhetik sokáig a mámoros győzelemet. Ahogy folyamatosan fogynak el a konzervatív dolgozók, úgy fogy az élelem is, s a százmillió éves múltra tekintő birodalom elérkezik arra a pontra, ahonnan már nincs visszaút. A kaptár sötétjében a fokföldi dolgozók tehetetlenül nézik az éhező lárvatömegeket. Bár anatómiailag alkalmasak lennének a gyűjtésre, de génjeikből a jólétben töltött generációk során kikopott a munka ösztöne. Egy ideig még érthetetlenül szemlélik utódaik és államuk pusztulását, majd egyre másra indulnak el, hogy új hazát találjanak. Új hazát, ahol szeretettel fogadják az éhezőt, új hazát, amit még nem itatott át a liberalizmus áfiuma. Hát így múlik el a világ dicsősége.

Itt vége is lehetne történetünknek, azonban végkifejletként a természet még tartogat számunkra egy érdekes csavart. A liberális forradalom által letarolt területen a kutatók olyan középafrikai rasszhoz tartozókolóniákat találtak, melyek úgy tűnt, valamiképpen mégis képesek voltak ellenállni a liberalizmus terjeszkedésének. Sőt, az elpusztult kolóniák után maradt „vákumban” szemmel láthatóan jól érezték magukat, olyannyira, hogy a romokon újra terjeszkedésbe kezdtek. A kutatók rövid szemlélődés után meg is állapították a siker kulcsát, azt a tulajdonságot, mely a család és leszármazottainak fennmaradását a liberalizmus kereszttüzében lehetővé tette.

Az életmentő titok nem valami isteni csodafegyver, hanem egy bagatell, szabad szemmel láthatatlan apróság, amely úgy a méheket, mint minket embereket, a genetikai hasonlóság ellenére egyedivé teszi. Történetünk győztesei, bár külsőre pont úgy festenek, mint fajtársaik, de egyetlen apró jellemvonásukban mégis különböznek a környezetükben élő, egyéb középafrikai méhektől. Viselkedésüket tekintve kissé gyanakvóbban viselkednek az idegenekkel, kissé elutasítóbbak. Ha Niedermüller Péter szavaival kellene jellemeznünk őket, talán azt mondhatnánk, az elutasítók (nevezzük őket mostantól csak így), fajuk legkirekesztőbb nemzete. Nem esik meg a szívük, a pusztulás elől menekülő fajtársaikon, hagyják őket a kaptár bejárata előtt éhezni, pedig bővelkednek a különböző javakban, és a kaptárban is akad még bőven hely, nem hogy egy éhezőnek, de még ezernek is.

Amint a fokföldi méhek dolgozói megközelítik a kaptár kijáróját, az elutasítók őrei azonnal támadólag lépnek fel, nem engednek a kaptár belsejébe belépni senkit, aki nem a közösséghez tartozik. Már távolról figyelik az érkezők repülési szögét, és a teher nélkül érkező gyanús elemeket közrefogva, azonnal ellenőrzik kilétüket.

Velünk, emberekkel ellentétben, a méhek nem a külső bélyegek, nem irataik, hanem a szaguk alapján állapítják meg, ki az, aki az ő közösségükben látta meg a napvilágot, és ki az idegen. Mivel szaglásuk rendkívül fejlett, az ellenőrzésnek ez a módja, a kaptár sötétjében is tökéletesen működik. Olyannyira, hogy mikor a kutatók mesterségesen juttattak az elutasítók kaptárjába olyan fokföldi méh dolgozókat, melyeket előtte gondosan megjelöltek, megfigyelték, hogy az őrök, 24 órán belül felismerték, s kivetették az idegeneket. Hiába próbálkoznak újra és újra, számukra örökre zárva marad a kaptár bejárata, miközben a kijárók, akik naphosszat a virágokat járják, szabadon járhatnak tömegével az őrök között ki, és be.

Az elutasítók sikere, az összetartásban, és a szigorú ellenőrzésben rejlik. Az őrök nagy számban vannak jelen a kijárón, és a kaptár belsejébe vezető folyosókban, így senki sem juthat be közöttük úgy, hogy ne kellene többszöri ellenőrzésen átesnie. S bár békeidőben a határok ilyen mértékű védelme fölösleges lehet, ebben a helyzetben az elutasítóknak a fennmaradást jelenti. Bár emberi szemmel nézve, viselkedésük nem túl humánus és nem is nem is eurokompatibilis, de a természet törvényeit nem emberek, nem liberális politikusok alkották meg.

A természet nem tűri meg a gyengeséget, lelkiismeretfurdalás nélkül söpör el mindenkit, aki nem képes megvetni a lábát a fajok versenyében. Az elutasítók, a többségtől eltérő kirekesztő viselkedésükkel, nem csak saját államuk, de egyben fajtájuk fennmaradásának egyetlen zálogai is, az új kezdet, mely újra benépesítheti a jóhiszemű rokonok sírjaival szegélyezett teret, reményt adva az emberiségnek a saját végzetével folytatott, kegyetlen küzdelemben.

Könnyen elintézhetnénk ezt persze annyival, hogy ez egy érdekes, jópofa történet, ami talán még igaz is, de a méh csak egy primitív, komplex gondolkodásra és emóciókra képtelen élőlény, az ember pedig mégiscsak ember.

A liberalizmus azonban nem pusztán egy szociológiai fogalom. A liberalizmus, vagy szabadelvűség, egy evolúciós stratégia, minden természetes szerveződés rákfenéje, ahol az egyed (vagy egyedek csoportja) úgy akar részesedni a közösségi lét előnyeiből, hogy, nem hajlandó meghozni azt az áldozatot, mely eredendően a közösség sikeréhez vezetett. Liberálisnak lenni jó üzlet, mert liberális szemléletű egyedek szabadságának árát, a közösség többi tagja együttesen fizeti meg, ezért a jóléti társadalmakban, rendkívül intenzíven terjed.

A forradalom azonban végül mindig felfalja saját gyermekeit. A méhek, a hangyák, vagy az emberek államait, és bármely hasonló módon szerveződő közösséget az teszi rendkívül sikeressé, hogy az egyes egyedek, személyes szabadságuk egy részét feladva, a közösség érdekét saját személyes érdekeik fölébe rendelik. Közös erővel, a munkamegosztás révén teremtenek jólétet, amelyből a közösség minden tagja részesül. Minél többen járulnak hozzá a közöshöz, az áldozat annál kisebb, s az egyén relatív jóléte annál magasabb. A liberalizmus viszont, mindig az együttműködés által megteremtett jólét táptalaján szökken szárba, de természetéből adódóan mindig le is rombolja azt.

Nincs másik alternatíva. Míg a társadalomtudományokban egy egyenletnek több megoldása is lehet, egy vers, egy történelmi cselekmény, több szempontból többféleképpen elemezhető, a természettudományokban a 2 × 2 mindig, mindenhol, pontosan 4. Amely társadalom enged a liberalizmus kísértésének, az saját gyermekei sírját ássa meg.

A képlet egyszerű. Liberális alapokon nyugvó társadalom tartósan nem létezhet, mivel az, hogy egy asztalról mindenki többet vegyen el annál, mint amennyit előzően odatett, matematikai paradoxon. Valakinek meg kell fizetnie a szabadosság árát, s azon közösségek helyét, melyek nem képesek gátat szabni az önzés terjeszkedésének, lelkiismeret furdalás nélkül veszi át egy másik, mely képes megtenni ezt.

Vajon mi itt Európa közepén vagyunk-e elég értelmesek ahhoz, hogy levezessük ezt az egyszerű egyenletet?

Facebook hozzászólások

Hirdessen több mint 5500 magyar oldalon fix kattintási díjon a Netadclikkel! Csak az eredményekért fizet!

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. Adatkezelési tájékoztató

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás