Két gondolat az ellenzékről

Korszakváltás küszöbén a magyarországi belpolitika.

Amikor a múltról vagy a történelemről gondolkodunk, akkor az eseménysorokat utólag egy bizonyos logika szerint korszakolni szokták a történészek vagy más tudományágak képviselői. Magyarország második világháború utáni története 1990-ig több ilyen korszakból áll: volt egy átmeneti időszak, ahol a kommunista párt lassanként felszámolta a hirtelen jött relatív szabadságot és a kibontakozó parlamentarizmust, majd jött a Rákosi- és a Kádár-korszak. A kettőt élesen elválasztja egymástól az 1956-os forradalom és szabadságharc. Az irodalomban is beszélhetünk a romantika korszakáról, vagy épp a realizmuséról és így tovább. A történtek jobb megértéséhez szoktunk így korszakolni, jellemzően utólag. A jelen embere kevésbé érzi a korszakok váltakozását, mert azok inkább egy folyamatként bontakoznak ki.

Korszakhatár

A magyar belpolitikában most pont egy ilyen korszakhatárhoz érkeztünk. A 2006-os események a Fidesz és a jobboldal felemelkedését hozták el: 2010-re alig maradtak baloldali pártok, frakciók a Parlamentben, hiszen a kormánypártok mellett jelentős számú szélsőjobbos jobbikos képviselő is bejutott az Országgyűlésben, ami ilyen formán nagyjából háromnegyed arányban jobboldalivá vált.

Ugyanebben az időszakban, 2006-tól kezdődően alakult ki az elemzők által centrális erőtérnek nevezett politikai rendszer, amelyben monolitként állt középen a Fidesz-KDNP pártszövetség, a 2010-re ellenzékbe szorult erők pedig töredezettek voltak és a radikális jobboldaltól (a Jobbiktól) a radikális baloldalig (DK) tartottak. A centrális erőtérben pedig a széttagolt ellenzéknek nem volt esélye hatalomra törni.

Ez a felállás kezdett felbomlani a Jobbik néppártosodásával, amely a pártban a kormányzás igényéből fakadt: Vona Gábor pártelnök és köre a 2014-es választás után rájöttek, hogy sosem lesz esélyük egyedül kormányozni, a Fidesztől pedig hiába várják az invitálást, a kormánypárt nem kér a szélsőségesekből és nem is volt rájuk szüksége, így közeledni kellett a baloldalhoz. A hatalmi számításból végrehajtott pálfordulás felőrölte a pártot és Vona Gábort is, de végül sikeres lett, hiszen mára létrejött az ellenzéki összefogás.

A kisebb ellenzéki pártok a túlélés érdekében szintén az összefogás útjára léptek, hiszen a másik eshetőség az eljelentéktelenedésük lett volna, ahhoz pedig túl sok pénz (a pártoknak járó állami támogatás) forgott kockán.

Az ellenzéki pártok összefogásának egyik utolsó – bár nem a legutolsó – állomása az előválasztás volt, ami a baloldal olvasatában a „demokrácia ünnepe”, a jobboldal olvasatában pedig előre megírt bohóckodás volt. A lényeg szempontjából azonban ez nem fontos: a széttöredezett ellenzék egyesítette erejét, a centrális erőtér pedig megszűnt létezni.

Ezzel visszatért egy korábbi, tehát nem ismeretlen állapot: egy duális politikai erőtér alakult napjainkra, amiben két nagy tömb küzd a hatalomért.

Ennek a korszakváltásnak a tényét persze érzik a választók, érzik a bal- és jobboldali elemzők is, ha ez nincs is kimondva ilyen direkten. Az egyik álprobléma, ami manapság felmerül, hogy „vajon a jobboldal számára elég lesz-e gyurcsányozásra építeni a kampányt?”, amikor többszereplős az ellenzék.

Ez azért álprobléma, mert Gyurcsány Ferenc személye nem pusztán kampánytechnikai szempontból fontos: nevezetesen, hogy az egyik legelutasítottabb politikus, így jó stratégia „összegyurcsányozni” az ellenzéket. Ez az elmélet ott bukik meg, hogy azt feltételezi: Gyurcsánynak valójában nincs befolyása az ellenzékre, ez csupán politikai narratíva. Pedig láthatjuk, hiába Karácsony Gergely nyerte meg a főpolgármester-választást, a fontosabb posztokra visszatért a Gyurcsány-panoptikum: Gy. Németh Erzsébet, Draskovics Tibor, stb. A Demokratikus Koalíciónak (DK) lesz legnagyobb frakciója a következő Országgyűlésben a baloldali pártok közül, így nekik lesz a legnagyobb befolyásuk a baloldal politikájára.

Mindemellett a DK programja is meghatározó és veszélyes. Míg 2006-ban Gyurcsány Ferenc úgy számolta fel a jogállamiságot Magyarországon, hogy ennek az ellenkezőjét ígérte, ma már nem köntörfalazik. Egyszerű többséggel alkotmányozna, alkotmányt módosítana és nyíltan fenyegeti egzisztenciájuk megszüntetésével a jobboldali beállítottságú embereket (nemcsak azokat, akik Fidesz-KDNP-s politikusok).

Az egyik tömb tehát a jobboldal, míg a másik a radikális baloldal. Az egyik kiszámítható kormányzást ígér, a másik közjogi, gazdasági, politikai zűrzavart.

Mint utaltunk rá, a korszak, az ellenzéki összefogás korszaka még nem zárult le. Az csupán a választás után fog kiderülni, hogy a hajótöröttként összesodródott baloldali pártok együtt maradnak-e vagy ismét külön válnak. Kormányra kerülnek-e, vagy ellenzékbe.

A jobboldalra váró egyik legnagyobb feladat pont az, hogy kitalálja, kitaláljuk: mi következik mindebből? Hogyan értékeljük a történéseket és mi következik mindebből a saját politikánkra nézve? A láthatáron felsejlik egy összekapaszkodó és tartósan erős baloldal, de az a lehetőség is, hogy csupán egy múló kísérletnek vagyunk tanúi, és a választás után az ismét ellenzéki szerepbe kényszerülő balos pártok visszagyengülnek. A jövőt előre látni: ez lenne ma a politikacsinálók feladata, hiszen különböző helyzetek különböző stratégiát igényelnek, és ez jelenleg nem egyszerű. De a Gyurcsány-veszélyre felhívni a társadalom figyelmét nem kampánystratégia kérdése, hanem kötelező feladat.

Az elszabadult hajóágyú

Az ellenzéki összefogás története jelenleg is alakulóban van, és a sors, vagy a választók, vagy valaki más úgy hozta, hogy a hódmezővásárhelyi polgármester, Márki-Zay Péter vezeti ezt a formációt miniszterelnök-jelöltként.

A baloldali megmondóemberek azt igyekeznek sulykolni, hogy Márki-Zay kellemetlen ellenfél a jobboldal számára, hiszen kereszténynek, vallásosnak, konzervatívnak mondja magát, miközben nagycsaládos – ami pont egy jobboldali ideál lenne. Azt azonban inkább elhallgatják, hogy a polgármester rövid politikai karrierje során egy elszabadult hajóágyúként viselkedett.

Már politikai karrierjét is hazugságokra építette: a baloldali sajtó akkor karolta fel személyét, amikor azt híresztelte, hogy választási indulása miatt kirúgták a munkahelyéről és kamerát telepítettek a házához. Márki-Zay hamar lebukott: kiderült, hogy a kirúgása után döntött a polgármesteri indulásról és az utcájába telepített térfigyelő kameráról már hónapokkal azelőtt döntés született. Mindez a baloldali médiát nemigen zavarta: Márki-Zay állítólagos üldöztetése címlapsztori volt, azok cáfolata mínuszos hír.

A derék polgármester a szocializmus időszakát idézve bekapcsolt diktafonnal járt-kelt az újonnan megszerzett városházán, hogy felvegye a beszélgetéseket és felhasználja azokat kollégái ellen. Sajnos az efféle agyament dolgait napestig lehetne sorolni. Legutóbbi húzása már a sokat benyelő balos médiának is sok volt: lényegében kinevették, amikor azzal parádézott, hogy megszerzett egy „fideszes lejáratóanyagot” saját magáról. A számos elveszített rágalmazási pere is sokat elmond módszereiről: egy alkalommal például a hódmezővásárhelyi kórházat járatta le. Milyen városvezető az, aki a saját közösségének kórháza ellen uszít kitalált baromságokkal?

Márki-Zayon pontosan látszik, hogy egy küldetéstudatos egoista, aki nem tűr ellentmondást. Márpedig ez a személyiség komoly károkat tehet az ellenzéki összefogásban, ahol számos szereplő között jelentős érdekellentétek vannak.

Az összefogás jelen szakaszában olyan vita kezdődik, amely nagyon lényeges: a pártok „füstös szobákban” döntenek arról, hogy melyik politikai szereplő hány befutó helyet kapjon a közös listán. Ez lényegében egy élet-halál harc, amelyben Márki-Zaynak óriási a zsarolási potenciálja, ami az előválasztásból fakad.

Lényegtelen, hogy az előválasztás megrendezett színjáték volt-e vagy sem abból a szempontból, hogy az ellenzéki pártok rengeteg pénzt költöttek rá: a kampány és a lebonyolítás több százmillió forintot emésztett fel. Önmagában a források mennyisége óriási fegyvertény Márki-Zay kezében, hiszen gondoljunk bele, hogy micsoda felhorgadás lenne, ha például a pártok nem engednének neki és ő belebegtetné a lemondását a közös ellenzéki jelölt posztjáról.

Márpedig Márki-Zay egyre újabb kérésekkel áll elő, most például saját frakciót szeretne a következő parlamentbe, ami azt jelenti, hogy a közös ellenzéki lista első húsz-negyven helyére oda kell szuszakolni a saját embereit, ami komoly konfliktust fog eredményezni. Márki-Zay személyiségéből és eddigi pályafutásából az következik, hogy az elkövetkezendő hónapokban be fogja lebegtetni a lemondását, ha nem teljesül az akarata, ami egy érdekes szituációt fog eredményezni. A pártokon óriási lesz a nyomás, hogy saját érdekeik ellenében cselekedjenek, miközben nem arról híresek, hogy szívesen játsszák a jó szamaritánus szerepét.

Hogy Márki-Zay ténykedése hogyan hat majd az ellenzéki összefogásra, az nagy kérdés. A feszültség és a robbanásközeli állapot kódolva van. Az előjelek nem kedvezőek a baloldal számára, még akkor sem, ha a baloldali média ennek az ellenkezőjét próbálja sulykolni.

6125 olvasónk látta