„Requiem aeternam dona eis, Domine, et lux perpetua luceat eis”
Közeleg a Halottak napja. Virágok a sírokon , krizantémok, fehérek, bordók, lilák, sárgák. Cédrusokról alálibbenő madarak, mint a Földre szálló jó és purgatóriumi lelkek, halódó jegenyére menekülő gerlék. Gyertyalángok a szélben vagy éppen a mécsestartó menedékében, mint örökmécsesek a templomokban, az oltár közelében…
Örökmécsesek, örök emlékek, lobbanó és elhamvadó fények lelkünk oltárán. Az eltávozottak és a magunk örökmécsesei.
Mostanában sok gyertyát gyújtunk, de a szél minduntalan elfújja a lángokat, vagy kicsúszik a kanóc a paraffin közepéből és sokszor hervadtan lelohad a kezünkben. Földhöz és kézhez ragadt kanócok, meggyújthatatlan gyertyaviasz, feléledő lángok, vagy ég felé emelkedő fények, örök fáklyák. Sorsunk és az eltávozottak örökmécsesei a felfelé törő lángokban, ahol majd elragadva a nehézségi erőtől, puha felhők mögött összetalálkoznak.Vajon mit érne az egyszerű paraffin és a kanóc, ha nem akadna kezünk ügyébe egy szál gyufa? És hányszor próbálunk életünkben is gyufát keresni, lángot éleszteni, de hiába minden jó szándék, nem megy .
A világosság teremtése mindig többtényezős dolog: ha nincs hozzá kanóc, viasz és gyufa…minden, de minden hiábavaló.Aztán ha adódik is és kézbe is kerül valamennyi, esetleg jön egy kis szellő, és már a lelkünk máris mást vizionál. Hatalmasabb lesz minden gonosz orkánnál a kis szellőcske, és nem képes többé éledni a fény. Mert a fény oly sokszor szenvedni kényszerül. Oly nehéz felélednie, hogy fájdalmában egyszer csak elhal.
A lélekfény viszont nem kér semmit. Sem kanócot, sem viaszt, még egy szál gyufát sem. Mégis, örök mécses lesz. Valakiknek. Azoknak, akik tudják, értik, mi végett a kanóc, a viasz és a gyufa.
2166 olvasónk látta